Iskolai értekelés

Picit előbb érkeztem. Éppen szünet volt, rohangáltak a kis elsősök, másodikosok az udvaron. Az enyémet gyorsan, pillanatok alatt észre lehet venni. Keress egy kék bicikli fejfedős sapkás csetlő botló kisfiút aki hatalmas mosollyal az arcán focizik a "nagyokkal". A "nagyok" beengedik a játékba. Figyeltem, ahogy fut a labda után, egy kisfiú neki passzolt, és az én káposztafejűm hatalmas luftot rúgott. Edi elesik. 2 fiú kineveti. Szívem összeszorul. Kezem ökölben. Vagy öt kislány rohan Edi "megmentésére". Segítenek neki felállni, leporolják a nadrágját, és miután elhangzik az "Allez Edu" felkiáltás a játék folytatódik. Kezem elernyed, mosoly az arcomon. Integráció. Még ízlelgetem ezt a  dolgot, pedig már benne élünk 5 hónapja.

Edi szeptemberben iskolàs lett. CP=1. osztàly. Hetek kellettek mire belerázódtunk. Ma már óramű pontossággal mennek a reggelek. Szinte egyszerre ébredünk reggel 6-kor, és amíg én elkészülök, addig Edi leveszi az ortézisét, felteszi a szemüvegét és csendben az ágyban ülve várja anyát. Nem csapunk zajt, nem ébresztjük fel a többieket. Még csak 1/4 7 van, Fanni már készül, de Emma és Csuvibaba még alszik.

Pisi, öltözködés, reggeli. Közben megbeszéljük az aktuális programot, most éppen az úszás van terítéken. Nagy örömmel megy az uszodába, ami kötelező első osztályos feladat. Emmáék áprilisban kezdik, Ediék már januàrban nekiugrottak a kötelezően előírt oktatásnak. Edi imádja a medencét, 16 hónapos kora óta a medence természetes közege a gyógytorna által.

Tehát reggeli, azután öltözködés még mindig csendben, halkan, hiszen érkezik Jeremy, az iskolabusszal és máris indul a nap. Edi minden reggel 7.15-kor beül a sulibuszba, és indul a napi buli számára. Hatalmas mosollyal az arcán indul, és fáradt de annál hatalmasabb mosollyal érkezik minden délután 17.00-kor. Ilyenkor szegénykémnek már csak arra van ideje és ereje, hogy megvacsizzon, megfürödjön, és amíg a többieket fürdetem, leckét ellenőrzök, babát etetek, még eltologatja az autóit. Fél 8-kor mese, és 8 órakor az igazak álmát alussza.

Tehát túl vagyunk az első trimeszteren, és a többiek bizonyítvànyàt màr volt szerencsém làtni.Míg alsótagozatban ABCD betűkkel és szövegesen értékelnek, addig a felsősüknél és a gimiben jegyeket osztanak és persze a szöveges értékelés sem maradhat el.

Edinek ilyen nincs. Legalábbis egyenlőre. Iskolás igazi iskolában, de speciális osztályban. Első osztályos, de messze nem az első osztályos gyerekek elvárásaival szembesül. Tanul, miközben fejlesztik, fejlesztik és közben tanul. Minden pillanatban. Gyógytornásszal, logopédussal, pszihomotoros fejlesztővel, pszihológussal és persze tanító nénivel.

Január elején megérkezett a levél, miszerint járuljak a tanító testület elé, hogy a gyermek eddigi teljesítményét értékeljék, és megbeszéljék velem a következő trimeszter feladatait, terveit.

A tanáriban várt az iskola igazgató, tanítónéni, a szociális munkás, az osztály doktor nénije, az integrációs program vezetője (ők mind ismerősök, hiszen napi, heti, havi kapcsolatban vagyunk) és persze a megyei főmufti sem hiányozhatott a buliból.

Edi heti órarendje kicsit sem unalmas, de jól szervezett, és egyenlőre a gyerkőcök jól bírják. Tény hogy a szokásos 6 hét (Franciaországban nagyjából 6 hetes tanítási ciklus után 2 hét szünet, feltöltődés jár a kölköknek) végére már elfáradnak, de ez a "normális" gyerekeimnél is így van, annyira nem meglepő.

Átbeszéltük a teljesítményét a beszéden keresztül, a matematikán, sporton és minden fejlesztő tevékenyégen elért eredmenyét. Felvázolták, mi a következő cél, amit el szeretnének érni Edivel a következő trimeszter végéig. Sok-sok szó esett a beilleszkedésről, iskolai magatartásról, és igazgató bácsi nagyon nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy amennyire aggódot még augusztusban mielőtt elindult a project, most annyira boldog, mert láthatóan nagyon jól műkődik, és teljes siker a program, és örül, hoyg az ő iskolája részese lehet ennek a programnak. 

Biztosítottam róla, hogy nála már csak én vagyok boldogabb. Egy évvel ezelőtt abszolút kilátástalannak tűnt Edi jövője, de ezáltal a program által már messze nem vagyok olyan pesszimista mint pontosan 12 hónappal ezelőtt. És félre ne érts kedves olvasó! Tisztában vagyok vele, hogy Edi nem lesz atomfizikus, sőt, azt sem tudom, hogy valaha képes lesz-e önálló életre. De 4 hónap alatt megtanulta a 6 fogalmát (6 keksz van az asztalon, elveszek belőle 3-at mennyi marad?), a nevét felismeri leírva, egy pár betűt felismer, verseket es dalokat énekel érthetően, artikulálva, megismeri a színeket,  nagyjából egyenes vonalat tud húzni, és még sorolhatnám mi mindent tanult az elmúlt hetekben. És én mosolyogva, szeretettel telecsorduló szívvel dőltem hátra és hallgattam a körülöttem ülő embereket, akik a kisfiam képességeit, ügyeskedéseit, bénázásait ecsetelték majdnem 1 órában.

Lehetőségem nyílt beszélni a pszihológussal, és elbeszélgettünk a testvérekről, Edi helyzetéről a családban. És valószínúleg az Eglantine effect hatására felajánlottak egy "testvér programot", ami keretein belül szeretne elbeszélgetni Edi nővérével és hugával (nyilván nem Csuvival :) Ediről, a helyzetükről, és úgy általában az életükről egy sérült tesó mellett. Majd mesélek erről is.....

http://nemharapaspenot.cafeblog.hu/2014/01/29/iskolai-ertekeles/