Églantine Emeyet

" - Csajok kinek van kedve a Hollande botrányról írni? " Ezzel a felkiáltással indult a csütörtöki napunk a facebookon, mi Spenótok egymás között. Nagyzolhatnék, hogy szerkesztőségi megbeszélés volt a jövő heti tervekkel kapcsolatban, de ez nálunk hobbi, akinek van kedve és legfőképp ideje, 2, 4 és 5 gyerek mellett, az ír.

" - Biztos, hogy kell nekünk politikai felhangú cikk?"

" - Igen, de nem politizálunk, csak mint társadalmi probléma lebegtetnénk meg."

"- Miért ez tényleg probléma? Ez itt teljesen elfogadott, nézd meg a filmeket, nincs az film, amiben a franciák magukat nem kifigurázva monogámok lennének. Vagy nézd meg az államfőket, mondj egyet az elmúlt pár száz évből, akinek ne lett volna szeretője, vagy házasságon kívüli gyermeke."

" - Ok, írd meg, úgyis te voltál az első aki elcsípted a mondatot meg decemberben..."

És akkor leültem és elkezdtem írni. A Grand Journal nevű napi politikai, közéleti műsorról, amiben december 16.-án Stéphan Guillon rendező, Pierre Richard (ki ne ismerné?) és Julie Gayet (őt most már mindenki ismeri :D ) színészek meghívást kaptak a műsorba a Les ames de papier című film bemutatója apropóján. Az egész beszélgetés nagyon jőkedélyű volt, meghívottak és a műsorvezető elnevetgélve anekdotáztak. A TV előtt leckét ellenőrizve, bébiételt melegítve, zsonglőrködve a programok szervezésével, hiszen fejben már a jövő heti ünnepekre készültem, már elméláztam volna, amikor elhangzott 3 mondat.

"Maintenant, je crois qu'on peut le dire", lui lance Stéphane Guillon. Azt hiszem most már elárulhatjuk, kezdte Stéphane Guillon.  "Il (François Hollande, NDLR) venait sur le tournage, tu l'as pas tweeté ?", lui répond-elle. Elég sokat járt a forgatásra (Francois Hollande). Nem tweetelted? - fordult a színésznő a rendező felé. "Il aime beaucoup le film. Voilà : le président aime le film", assure l'humoriste. Hát igen. Nagyon tetszett neki a film. biztosított minket a humorista.  "Sa femme beaucoup moins. A nője már kevésbé tetszik neki. Là, les deux complices éclatent de rire de concert. És itt röhögőgörcsben tört ki a két férfi meghívott.  

Én meg leesett állal habogtam:  - Tessék? Mit mondott? Jól hallottam? Jól értettem?

Biztos ami biztos, amikor másnap kirakták a beszégetés ismétlését a Canal Plus oldalára, még a férjnek is elküldtem, és még meg is dícsért hogy miket nem találok. De addigra már a fél francia sajtó ezen lovagolt, és azután egyre több info szivárgott ki, amit én viszont már nem kommentelnék. Szerettem volna, kutattam, és neki álltam írni, megosztani veletek a szaftos képeket, a napi facebook humort.

DE!  Történt valami. Megrázott, felzaklatott, feldühített, elgondolkodtatott. Még mindíg a hatása alatt állok, pedig napok teltek el azóta. 

Már kész volt a Hollande bekezdés, gondoltam gyorsan összeporszívózok babaetetés előtt, utána Csuvi úgyis aludni tér, nem zajongok, írok tovább.

Megállt a kezemben a porszívócső. Délelőtt fél 12-kor elhangzott egy szó a TV-ben, amivel én együtt élek lassan 8 éve. Ez a szó a mai napig megvisel, a gyomrom összeszorul, de már megtanultam együtt élni vele. Már nem keresem a felelőst, nem vádaskodom, nem akarom visszafordítani az időt arra rettenetes vasárnapi este előttre. De a fejem a mai napig felkapom. A szó elhangzott és egy gyönyörű nő ült a Tv képernyőn. 

                                   

Büszkén, fiatalon, gyönyörűen sminkelve. És mesélt. Kimondott olyan szavakat hangosan, nekem nagyon hangosnak tűnnek, amiket még magamnak sem merek hangosan kimondani, nemhogy közel 4-5 millió nézőnek (ennyien nézzük ezt a műsort hétköznaponként mi nők). Ezzel a gyönyörű nővel szemben másik 5 nő, akik megjártak már politikai elittet, az újságírás csúcsát, Laurence Ferrari, Roselyne Bachelot, Hapsatou Sy, Élisabeth Bost és Audrey Pulvar könnyes szemekkel hallgatták a történetét. Az Én történetemet. Elmesélte az elmúlt 8 évem mindennapjait. Sőt továbbment. Nemcsak vette a bátorságot, és kimondta hangosan, hogy a mai francia társadalom kirekesztő, a szociális háló nem működik és a szakembereknek fogalmuk nincs a fogyatékkal élő gyermekek családjainak a mindennapjairól, de még dokumentumfilmet is készített róla. Elektrosokknak nevezte el a misszióját, hogy végre .....

                                                        

De ne menjünk ennyire előre, nem akarom lelőni a "poént", még beszéjünk erről a nagyon bátor, fiatal, gyönyörű, sikeres nőről.

Églantine Emeyé - így hívják, abszolút nagycsaládban nőtt fel rajta kívül még 7 testvérével élte mindennapjait Nouvelle Caledonia-ban.

Már tiniként felfigyeltek rá modellként, de csak az érettségi után költözött Párizsba, és leszerződött a híres Ford Modellügynökséghez. Nem sokkal később már miss Météo volt a Canal plus-nál, ami megnyitotta számára az utat a kultúrális tv műsorok vezetéséhez. Magánélete is gyönyörűen alakult, 10 éve megszületett nagyobbik fia Marco, és 8 éves kisfia Samy. 

Samy a születése után nem vett levegőt, újra kellett éleszteni. Az életét megtudták menteni, de a baba agya maradandó károsodást szenvedett az oxigén hiánytól. Az első tesztek bíztatóak voltak, és az orvosok nyugtatták az anyát, hogy minden rendben lesz, az agy csodákra képes, és úgy néz ki a kisfiú megúszta maradandó sérülés nélkül. Hiába érezte Églantine (anyai ösztön?, tapasztalat az első baba után?) hogy valami nincs rendbe, ő volt a túl aggódó anyuka. A kisfiú nem vagy nagyon ritkán sírt, nem fogta meg a tárgyakat, rongybaba volt, csuklott a feje minden irányba ha felvette. Szerette volna a homokba dugni a fejét, de a tények egyre nyilvánvalőbbá váltak, és a baba 7. hónapjában végre találkozott egy gyermekorvossal, aki nemcsak hogy meghallgatta, hanem azonnal kivizsgálta a babát, aki folyamatos csak néhany másodpercre abbamaradó epilepsziás rohamokat produkált. Ő volt az első orvos aki kimondta, halmozottan sérült lesz Samy. Az autizmus csak ezután jött, hiszen ezt kisgyermekkorban biztosan nem tudják diagnosztizálni. 

                                      

Ez volt mindennél a legrosszab, Samy fokozódó agresszívitása. Nem tudta hogyan kommunikáljon a külvilággal, az édesanyjával. Ütötte a fejét a falba, padlóba, majd elkezdte az öklét használni. Samy nem aludt az elmúlt 7 és fél évben, csak pár órát éjszakánként. Az Édesanyja a fáradtságtól teljesen kiborulva tántorogott át egyik éjszaka testvére lakására, akinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy indít egy webolalt Eglantine ismerőseinek, barátainak, szeretteinek. Így nem kellett mást tennie Églantine-nak, mint amikor már nagyon fáradt, csak jelez, és valaki átmegy hozzá a kisfiúra vigyázni, ő pedig, hogy tudjon aludni, átmegy ehhez az ismerőshöz. A sírás, kiabálás fokozódott és Eglantine eljutott a legrosszabb stádiumba, ami, ahogy fogalmaz: - "Nagyon keskeny sáv a normális és az elveszíted minden önuralmad között!" Elkezdett a fájdalomtól visszaütni. Tudta, hogy baj van, ezért még aznap éjjel üzenetet hagyott egy pszihológusnál, hogy azonnal tenni kell valamit, mert még egy ilyen éjszaka, és kihajítja a gyermeket az ablakon, és utána veti magát. Ez volt a mélypont. 

" - És hol van/volt az apuka az elmúlt 8 évben? - jött az első kérdés a Grand8 hölgyektől az első döbbenet után.

" Elég sokkoló lesz a válaszom, a sérült gyermeket nevelő családok 80% egyedülállú szülő, többnyire Édesanya. "

" Azt szeretném, ha az emberek végre nem tabuként kezelnék az értelmi sérülteket, és a sérüléseiket. Amikor sérült emberről beszélünk, mindenki egy tolószéket lát. Ezeket a családokat nem szabadna magukra hagyni. veszélyes, toxikus, beszivàrog minden kapcsolatukba, ebbe házasságok, szülő-gyermek kapcsolatok, barátságok mennek tönkre. Melyik szakember meri ezeket a családokat magára hagyni? Iskola, fejlesztés, szociális segítség nélkül. Takarítani? Még enni nincs ideje az anyának, bizonyos esetekben, hiszen vannak olyan állapotú gyermekek, akiket egy pillanatra nem lehet magára hagyni. Az alvásra én így találtam megoldást, én aludtam az ismerős ágyában, az ismerős pedig az enyémben, és felügyelte Samyt. A társadalom hárít, a környezet hárít, mintha nem is léteznénk. Ha nem létezik, nem is kell rajta gondolkodni. Úgyis a szülők hibája, úgyis az anya hibája."
" Valaha mondta neked valaki, hogy a te hibád, hogy Samy igy született, hogy nem vett levegőt?"
" Nem ezt soha senki nem mondta, Viszont volt olyan pszihológus aki azt mondta az autizmus azért jött ki a gyereknél, mert betegségtudatot tápláltam a gyerekbe, betegként kezeltem, rosszul kommunikáltam vele, Samy válasza erre az autizmus."
" Eszedbe jutott valaha a gyermekgyilkosság?
" Minden nap, amikor rá kellet vetni magamat a fiamra, mert már nem bírtam nézni, hallgatni, látni mit művel. De magamat is meg akartam ölni, közvetlenül utána."

" És Marco? "

" Igen a nagytestvérnek ez lett a "normális" hiszen Samyt ő csak így ismerte. Ő sem aludt sokat, gyakran elaludt tanítási időben a suliban.  Megoldàst kellett találni, de egyik intézet sem funkcionált Samy problémájának megfelelően. (Szerkesztő megjegyzése: a minap bemutatott az M6 nevű csatorna egy dokumentum filmet az IME intezmenyekről, ahol mozgásban és=vagy értelmileg sérült gyemekeket látnak el bejáró és ottalvó szinten. A rejtett kamera minden típusú abuziót rögzített). De végül Dél-Franciaországban, 900 km-re Párizstól találtam egy megfelelő helyet, megfelelő kezelést, amire Samy azonnal reagált. Azt nem mondom, hogy jól van, de JOBBAN van. Például átalussza az éjszakát. 7,5 éve nem aludta át az éjszakát."

" Tehát akkor odaköltözött a család?"

" Nem hiszen a munkám ideköt, valamiből fizetni kell Samy minden terapiáját, ami havonta kb. 3000 euro, és a biztosító nem túl bőkezű velünk. Minden 2. hétvégét, és az iskolai szüneteket velünk tölti."
" Milyen érzés volt otthagyni Samyt? Gondolom az önmarcangolás, a  bűntudat ...?
" Megszakadt a szívem, de láttam, hogy soha előtte nem áradt akkora nyugalom belőle, mint az ottani kezelés alatt. Döntenem kellett, hogy neki mi a jó! Nem nekem, neki! Bár tény, hogy az utolsó fél év már pokoli volt. " 

A beszélgetés végetért. Elkezdtem ébredezni a hatás, alól, azt hittem 10 hónapos Csuvim sír, de ő csak nézett rám kiváncsian, megijedve. Elképzeltem Edi ágyát üresen, hogy este nem itthon alszik el. Reggel nem én ébresztem. Elképzelhetetlen. A sírás belőlem tört fel, lassan, nyüszítve mint egy kiskutya változott forrő könnyű zokogássá. Próbáltam fékezni, csitítani magam, nem szabad, ő még kicsi, nem érti, nem láthatja, a nagyok már értik, tudják, ő még olyan kicsi, még ráér megtudni mi ez. Elbújtam egy ajtó mögé hogy rendbe szedjem magam. Majd mosolyogva leültem vele játszani, és mondókázni. Nézte a szemem, és tudtam, hogy tudja. Anya szomorú, nem tudom becsapni, megérintette kis keze az arcom es rám mosolygott. Ez a mosolyom őszinte volt. Még aznap délután írtam egy nyílt üzenetet a Facebookon mellékelve a videót a férjnek. Csak annyir írtam alá: Merci! Je t aime.

Igen, ebben a pillanatban 2 dolgoról beszél a francia sajtó, Hollande kamaszok számára sem példamutató viselkedéséről (nem lépünk meg a testőrök elől, csakhogy privát bulit csaphassunk, és motorozgassunk égbe világba) és Églantine Émayet-től. És én inkább róla irok Nektek, magyar nőknek. A Gala magazintól, a Salut Les Terriens -en keresztül a Le Grand 8 -ig mindenki róla beszél. Ő nem egy rossz példakép. Előttem, nekem bizonyított. Mert tudom miről beszél. Értem és érzem. Mert én IS ebben élek.  Csöndben, halkan, "más" anyaként.
A dokumentum filmet kedden este vetítik a France5 csatornán. Még nem tudom lesz-e elég bátorságom bele vagy végig nézni. 
Egy pár részlet a filmből, a mindennapokról:

Amikor a speciális (kifejezetten mozgassérült) taxiban nincs gyermekülés, és az anyának kell minden reggel levinnie a taxihoz a gyerekkel együtt, hogy szállítható legyen a gyermek ....

  Az éjszaka Samy-vel, minden éjszaka...még a megfelelő terápia előtt....

Ez már Dél-Franciaország....

UI a cikk után, mi "más " anyák egymás között:
- "Szóval mondjátok..mennyit bír el a mai magyar társadalom? Mennyit irjak még bele?"
- " Megmondom neked, mennyit bír el a társadalom. Annyit, amennyi a mai BA poszt alatt van, az el nem vetetett Down szindrómás kislány sztorija alatt. "MIÉRT KELLETT MEGTARTANI???" (Vannak támogató kommentek is azért szép számmal.) A mai Magyarországnak egyetlen válasza van erre: a TE problémád. Oldd meg, én pedig majd megítéllek érte. Ha vállalod, és te ápolod, akkor egyenes az utad az anyagi csőd felé, senki nem csodálkozik, ha szétszakad a család, nem gondolsz az egészséges testvérre??? Ha dolgozol, akkor a bejárós intézmény biztosan nem megfelelő - mások szerint. Ha bentlakásos intézménybe adod (még ha hétvégére, szünetre hazaviszed is): SZARANYA vagy, elhagytad a gyerekedet.
- " Tehát ne feszegessem a hurokat! Akkor mi lesz velünk főleg veletek? Én itt vagyok, talán most elindul valami, talán a film elég sokkoló lesz...!
- " Nem ezt mondtam, csak erősítsd meg a te lelkedet, de nagyon."
- "Szerintem egy ilyen cikkre mindenki pont úgy fog reagálni, amit amúgy is gondol, csakúgy, mint a filmre. ha érzékeny bőgni fog, ha nem az, akkor szentségel, hogy minek ilyen gyerek a földre az ő pénzéből meg ilyen ..... és talán akad pár ember, aki elgondolkodik, de ahhoz elég az első verzió, én ezt nem fokoznám. Aminek kell, az lejön. és ennyi fontos is hogy lejöjjön. "
- " De a lényeg hogy ez bárkivel előfordulhatott volna. Normál gondozott terhesség, normál szülés, megszületett és a gyerek o2 hiányos lett nem sirt föl. Itt az anyának nem volt választása, semmibe nem szólhatott bele, nem dönthetett, csak feküdt a szülő ágyon."
Stb stb. stb. mi"más" anyák egymás közt.