Anyósom alias gonosz boszorkány

Valamelyik nap, amikor összerendezgettem életem romjait a frissen befejezett alagsorban, rátaláltam a Bibliáimra, név szerint Elle, Marie Claire, Hello, In-Style (amerikai verzió természetesen ;) Igen nekem az olvasnivaló még mindig papír, kell a tapintás, az illat, amikor a kezembe veszek egy kiadványt (legyen az könyv vagy újság). Nagy becsben tartom őket, igen tudom, mások mutárgyakat gyűjtenek, én szemetet. Miközben  rendezgettem évszámok szerint őket, nem tudtam megállni, hogy bele ne olvassak.

Eme gyöngyszemre a 2011/májusi számban bukkantam, Az illetékesség határai címmel.

Idézem : “Még 2004-ben írtam ugyanennek a magazinnak a hasábjain arról, milyen felháboritó, hogy az emberek lépten-nyomon megjegyzéseket tesznek arra az egyébként teljesen hétköznapi jelenségre, hogy valaki vékony.”

“Mert igenis támadás az, amikor egy ismerős leül velem szemben, és firtatni kezdi, biztos, hogy jól érzem-e magam (így, ilyen satnyán?), és istenbizony nem vagyok-e beteg (nyilván anorexia vagy bulimia jöhet szóba).”

“Ismerek olyan szülőt, aki évek óta küszködik a kisgyereke soványságával, mert az orvosok nem találják az okát. És ehhez még el kell viselnie, hogy az emberek lépten-nyomon, pár perc ismertség után is megkérdezik: “nem sovány egy kicsit ez a gyerek?” mintha azért lenne sovány a szerencsétlen, mert az anyja nem eteti rendesen.”

“A vékonyság azért kerülhet előtérbe, mert valamilyen oknál fogva még mindig az az általános nézet, hogy azt szóvá lehet tenni pejoratív értelemben is, míg megjegyezni valakinek, hogy “milyen kövér vagy! Mint egy bálna! Nem kéne fogynod egy kicsit? Nem illik.”

Na, hát azt gondoltam, majd a szakemberek (Vekerdy vagy Ranschburg ) adja meg a választ eme aggodalmamra, de Horváth Cili (a cikk írója) AZ Istennő! IMÁDOM EZT A CSAJT!!!! Pulitzert neki, azonnal! Hát micsoda fegyvert adott a kezembe. Ezzel a szöveggel fogom kivégezni anyósomat a következő családi ebéden.

Ugye a francia étkezesről értekeztünk az elmúlt napokban. Nálunk az apropója ennek az egésznek, hogy történetem elején említettem, a mi tündérmesénkben is szerepelnek negatív hősök, tehát ma kidomborítanám a gonosz boszorkány karakterét. ANYÓSOM (az a “drága”), mióta Fanni a család tagja és láthatóan nem egy hústorony (jó a csaj genetikája na, anyjától örökölte ), folyamatosan, minden egyes családi ebéden és vacsorán, miután szemmel láthatóan ímmel-ámmal eszik anyósom főztjéből, froclizás tárgyává válik.

Verbálisan: “Miért nem eszel? Ezért vagy ilyen sovány! Mi lesz veled ha beteg leszel, teljesen le fogsz gyengülni! A csontjaid nem kapnak elég kálciumot!” És sorolhatnám a butábbnál butább hülyeségeket, amik elhagyják a száját!

Nonverbálisan és a hátam mögött: “Én jobban főzök, mint anyád, mert anyád nem tud. Ha itt nem eszel, akkor sehol, mert anyád nem ad neked enni”.

Miután megérkeztünk Franciaországba hihetetlenül büszke voltam a lányomra, ügyesen helytállt az iskolában, szerzett barátokat, megtanult franciául és élte mindennapjait. Egyetlen egy akadályt nem tudott megugrani, de ezt akkor még nem sejtettem.  Sajnos ezt az akadályt soha nem fogja tudni megugrani. Szegénykém, próbálkozott az elején rám és az « apjára » való tekintettel. Mára ezt a lécet egyszerűen kikerüli. Amit soha nem értettem meg, hogyan lett az én mindenki által imádott, szeretett kislányomból szálka valaki szemében. Fanni fájdalmasan tanulta meg a francia étkezési szokásokat. Na nem azért, mert baj volt vele az iskola kantinján, vagy barátoknál, ismerősöknél akár velünk, akár nélkülünk étkezett. A családi ebédeken és vacsorákon nem tudott « teljesíteni ».

Érkezésünk utáni harmadik vagy negyedik ebédnél már felcsattant anyósom: Mit esznek a magyar gyerekek, mert Fanni SEMMIT nem hajlandó megenni nálam?

Anyósom a vasárnapi ebédekre a következő menüsort rittyentette össze.

Előétel: lazac főtt tojással, pirítóssal. Kis Chloe még az életben előtte nem hogy nem evett, de nem is látott lazac szeletet. Megkóstolta illedelmesen, majd mivel nem ízlett neki megkérdezte tőlem, hogy megeszem-e a részét rosszalló pilanatások közepette.

Főetel: sült vesepecsenye vérben tocsogva, francia rakott krumpli. Szerencsétlen gyerek itt már nyelte a könnyeit, miközben a még számomra is gusztustalan véres húscafatokat a szájába vette es öklendezett tőle. A rakott krumpli, mint ahogy anyósom dicsekedve hívja, az “én rakott krumplim mindenki kedvence” lisztes vajban áll, mert a habarás nem az erőssége és néha annyira sós, hogy lehetetlen megenni. A balhé minden egyes ebéden ezen a ponton indult. Mi az, hogy a gyerek nem eszi meg a vöröshúst, hogy ez mennyibe kerül, és milyen finom, valamint mennyire egészséges és fontos a vastartalma miatt. Hiába probáltam nyugodtan elmagyarázni neki, hogy a gyerek szárnyasokhoz és halrudakhoz van szokva, és bármilyen jól éltem Magyarországon nem vettem meg a drága vesepecsenyét, mert én sem szeretem (10 év alatt megbékéltem vele, de nagyon a határon kell lennie annak a pecsenyének  ).  Ez csak olaj volt a tűzre, tehát az én hibám, hogy a francia etikettnek nem tud megfelelni a gyerek, és igenis 1 éven keresztül nekem erre már tanítani kellett volna a gyereket mielőtt ideköltöztünk volna, mert mit fog enni az iskolában?

Fanni végül minden családi vasárnapot – érthetően a számuk egyre csak fogyott és fogyott- egy pár csipet kenyérrel húzta végig a délutánt, mivel anyósom konzekvensen ugyanazt szolgálta fel. IGEN csipet, hiszen ennek is története van. Még az első ebédnél jóhiszeműen vágtam egy szelet kenyeret a gyereknek a bagette-ből, amit elhűlve figyelt anyósom. Majd megkentem vajjal, a gyerek elé tettem, hogy a főtt tojással egye meg.  A gyerek a szájához emelte a kenyeret, de egy vérfagyasztó sikítás után elkezdett ordítani a gyerekkel, hogy márpedig ez a kenyér megszentségtelenítése, és a kenyeret törjük és nem harapjuk. Én ott, mint anya megsemmisültem. Az a gyerek, akiről 6 éves korára azt gondoltam abszolút prezentálható módon képes akár étteremben, akár otthon, asztalnál étkezni, a francia normáknak semmilyen módon nem felel meg.

Nem sokkal kesőbb megnyugodtam, hiszen kiderült, hogy csak anyósom normáinál vannak problémák. Az számomra is világossá vált, hogy az iskolai kantinban nem 38 euro/kg vesepecsényet szolgálnak fel. Iskolába menet minden nap megnéztem a napi menüt, és minden nap örömmel konstatáltam, hogy a gyerek nem hal éhen, sőt egyre több és több kedvenc francia étele lett. Nagyon megszerette az előételeket, főleg a zöldségeseket.  Tanító nénit minden nap kikérdeztem és elmesélte, hogy Kis Chloe sosem hagy ételt a tányérján, és nagyon jól és jóízűen eszik. A sajtok imádata 10 éve tart nála, és persze a desszertként felszolgált  gyümölcsöket, joghurtokat, néha-néha sütiket is elfogyasztotta. Eleinte péntekenként aggódtam, hiszen nyilván vallási hatásra, de minden pénteken a kantinban halat esznek, de ez az aggodalmam is megszűnt egy idő után.

Azóta eltelt jó pár év, és mind a 4 gyerekem közül kettő biztosan, a Ellát majd meglátjuk, az én nyurga, vékony testalkatomat örökölte. Szegény Emma apja tömzsiségét kapta “ajándékba”, de természetesen ez az egészséges anyósom szemében. Az tök lényegtelen, hogy pont ez a harmadik kisgömböc a legrosszabb evő a bandában. Azért annyira én nem voltam elvetemült anyuka, mint a cikkben olvasható anya. Nem álltam neki kivizsgáltatni egyik gyerekemet sem a soványsága miatt, mert az én családomban mindenki így nézett ki, mármint satnyán, anorexiásan. Majd elmesélem, milyen fejet vágott anyósom a következő családi eseményen. Hiszen vannak dologok amik borítékolhatók előre, nagy pénzben lehet fogadni rá, kár hogy ezzel nem nyerhetek a lottón, a beszólogatás kb. 10 perccel az étkezés megkezdése után elindul. És én angyal arccal megkérdezem majd tőle: “Még mindig diétázol? Mert láthatóan nem használ! Ehhez a pici alkathoz ez a nagy mennyisegű súlytöbblet (vagy használjam inkább a háj szót, na ezen még érdemes gondolkodni) ártalmas lehet a szívednek! Csak kitartóan folytasd a diétát! Hiszen a gyermekeimnek továbbra is szükségük van a nagymamamájukra!”