Csalàdbaràt PIC

Még pár évvel ezelőtt, hatalmas gombócal a gyomromban bírtam csak nézni az ilyen és ehhez hasonló riportokat a francia TV-ben. A francia média az elmúlt 4-5 évben tendenciózusan észrevehetővé tette a társadalom számára, hogy sajnos nem csak úgy kezdődhet az élet, hogy megszületik a terhesség befejeztével egy egészséges baba, hanem számos komplikáció is felléphet a terhesség alatt. Talán ennek köszönhetően, sokkal nyitottabbak az emberek, sokkal inkább egészségügyi kérdésként kezelik a koraszülést és a koraszülő nőt, mint Magyarországon.

Nem akarom bántani a szegény magyar médát, megteszik ezt helyettem nagyon sokan mások (rendkívűl tetszett ez a nyilatkozat), de amíg azt sújkolja azon kevés alkalmakkor, amikor egyáltalán képernyőre vagy nyomtatott sajtóba kerül a téma, hogy ez igazából szociális kérdés, és főleg szenvedélybetegségben szenvedő nők problémája (dohányzás, alkoholizmus, drog) addig mi, KORA anyák nem várhatunk változást irányunkba sem a közvetlen, sem a tág környezetünktől.

Amikor az NLcafé Baba rovat szerkesztője megkeresett azzal a szándékkal, hogy megjelentetné a történetemet, és Edi további sorsát, nem titkolom, óriási büszkeségt éreztem. Végre meghallotta valaki, hogy nem kopogok - neszezek többet, hanem igenis dörömbölök az AJTÓN. Hallja már meg végre valaki az én történetemen keresztül sok száz, sok ezer anya és gyermeke történetét és sorsát. Szégyenteljesen keveset foglalkozik még a  specifikus média is a koraszüléssel, és annak lehetséges következményeivel. Sehol egy állandó rovat "más" anyáknak, "más" gyerekkel a babás újságokban, a weboldalakon.  Ezt titkolni kell, ne beszéljünk róla. Miért sokkoljuk azt a kevés terhes nőt, aki ma Magyarországon gyermekvállalásra adja a fejét? Majd akkor beszéljünk róla ha már megtörténik, de akkor is csak halkan, hogy senki en hallja. És bár a terhes nő is hallott már ezt azt, elpakolja egy nagyon felső polcra a hallottakat. Nem akar rá gondolni, velem nem történhet baj, különben is választott orvosom van akinek fizetek így vagy úgy egy csomó pénzt, azért kapja, hogy nekem semmi bajom ne lehessen.

Fájdalmasan hiányoznak a koraszülést követően a tájékoztatók, írásos dokumentumok, amikbe kapaszkodhat a szülő, amiből megtudhatja mi történik az intenzíven a babával. Nem fogok elkezdeni bezzegeleni, vagy arra hivatkozni, hogyan is néz ez ki Franciaországban. Ez az ország a bürokrácia és az A4-es papír csomagok országa, de megmutatom hogyan nézneki ki azok a kis tájékoztató füzetek, amiket az anya a koraszülést követően szinte azonnal megkap, hogy amikor először találkozik a babájával, a gépek, a látvány ne sokk hatásként érje.

A KORE-nál vézett önkéntes munkámnak köszönhetően sok-sok anya fogad bizalmába, kér tanácsot, és egy páran a szerencsések közül biztosítottak róla tapasztalataik alapján, hogy a koraszülött ellátás már elkezdett változni. Már messze nem olyan merev és személytelen, mint 8 évvel ezelőtt. Apró lépés ez, hiszen összesen 2-3 családbarát PIC-ről van tudomásunk az országban. A Honvéd kórház egyik neonatológusának interjúja talán felébreszti a szakmát,  és hátha, talán ha sokan , talán ha végre még többen hallatjuk a hangunkat, még feljebb észrevesznek, meghallanak minket, hátha....

Hogy ne földrajzi kérdés legyen, hogy minden baba és szülő ilyen ellátásban részesülhessen

Büszke vagyok, hogy megoszthatom veletek, ezeket a történeteket:

Greskóné Katalin: Családbarát PIC tapasztalataim (Honvéd PIC)

Az anya (és apa) közelsége gyógyító , életmentő a koraszülött babák számára. Tényleg? A mi fiúnknak egyetlen pillanatig kettő anyukája volt. Először az életet adó anya nyúlt be az inkubátor kis ablakán, megsimította a bent lévő csöppséget és elcsukló hangon búcsúzott fiától, akit 32 hétig hordott titokban, nem kívántan. Majd én, az örökbefogadó anya léptem oda, alig mertem érinteni, és köszönteni a törékeny fiacskát. Ezután a vérszerinti anya örökre elment, én örökre maradtam fiam mellett. Maradtam, mert innentől kezdve Édesanya voltam. A személyzet is így szólított, és milyen jól esett!
Mint minden szülőt bátorítottak, látták tanácstalanságomat, megszeppenésemet, felkavarodott érzelmeimet, esetlenségemet, és fáradhatatlanul magyaráztak, mutatták mit, hogy kell, szinte bármikor rendelkezésre álltak. A gyermek állapotáról bármikor kérhettem tájékoztatást, és azt mindig megkaptam. Egyik este egy doktornő mellém ült, és legalább fél órát beszélgettünk. Engem még a többi anyánál is nagyobb, kitüntetett figyelem illetett. Mivel nem szültem, nem az osztályon voltam egy emelettel feljebb, hanem otthonról jártam be, szorgalmazták, hogy ha lehet, minden etetésnél, fürdetésnél legyek ott, teljesen korlátlanul. Ilyen segítséggel hamar meg is tanultam, hogy zajlik az alapvető ellátása egy koraszülöttnek.
Hogy mikor mehet haza egy koraszülött baba mindig nagyon összetett kérdés. Az orvosok és a személyzet minket, szülőket bevonva tett javaslatot a hazamenetel időpontjára, mert fontosnak érezték, hogy mi ügyesek, magabiztosak és nyugodtak legyünk. Nálunk ez azt jelentette, hogy egy héttel elhalasztottuk a hazamenetelt, mert fiam az evés ritmusát még nem sajátította el, és sokszor kimaradt a levegővétel a szívás és a nyelés közül, lilaságot, és rémületet okozva. Amíg ez nem rendeződött, hiába volt már jó a súlya és az általános állapota, nem mentünk haza. Nekünk is így volt a megnyugtatóbb.
Bent létünk harmadik napján ismét magamra tereltem a figyelmet azzal, hogy behoztam Medela SNS Szoptanít készülékemet, és első örökbefogadott fiam sikeres szoptatásán felbuzdulva, fejembe vettem, hogy aprócska második fiamat is szoptatni fogom. A kórházi védőnők csak tanulmányaikban hallották, hogy lehetséges, így a gyakorlati kivitelezést látván lelkesen bátorítottak elhatározásomban. Az anyukákkal összebarátkoztam, együtt mentünk fejni a PICen belül kialakított anya szobába. A mai napig tartó ismeretségek, barátságok szövődtek itt.
A közbülső időkben fiamat az ölemben tartva hosszú órákat ültünk a kórteremben elhelyezett fotelban, és csak gyönyörködtem, figyeltem minden lélegzését és szívverését. Én voltam (és vagyok) a legboldogabb anya, ő meg kezdte megszokni a hangomat, az illatomat, az érintésemet. Pótolhatatlan idő volt ez. Az anya (és apa) közelsége gyógyító , életmentő a koraszülött babák számára. Tényleg!!!

Takács Eleonóra:

Mit tud a Családbarát PIC?

Úgy is kérdezhetnénk mi az a prevenció és hogyan működik a hétköznapokban ez a varázsfogalom.

 A szülés maga egy traumát is magában rejtő történés. Hiszen még ha minden rendben is van a várandósság teljes ideje alatt, és még ha a gyermek időre is érkezik és mindenki mosolyog, vannak eszközök, a kismama a megfelelő helyen van a megfelelő időben és a választott orvosa az ügyeletes, akkor is egy egészen új élethelyzet elé néz. Új szakaszba érkezett ő is és választottja is (no meg az egész család nagymamástól, nagypapástól, nagybácsistól, nagynénistől). Család lesznek. Sok minden megváltozik, átalakul. Az időkeretek, a szerepek, a prioritások, sőt önmagunk meghatározása is. Anyák és apák leszünk.

Nem kis változás, az önképünk, önmeghatározásunk megváltozása.

Koraszülés esetén pedig mindez még fokozottan érvényesebb. Mi is történik ilyenkor? A felkészülési idő megrövidül (és ez a legkisebb gond). Nem kapunk elég időt az anyai, apai, nagyszülői szerepre való felkészülésre. Még nincs kész a gyerekszoba, még misem vagyunk készen, nem vettük meg a babakocsit, hiányzik a kiságy. Még meg sem ismerhettem a pocakomban lakó kis életet. És egyszer csak itt van. Minden megtörténik most, ha akarom, ha nem. Mert kint jobb Neki, mint bent. Csődöt mondtam, mint anya, mint óvó – védő bázis. Apa pedig azt se tudja, hova szaladjon. Félti a kedvesét, a szerelmét, a gyermekét, a családját. Neki kell / kellene most erősnek lennie. Nem irigylem a kora papákat.

Rossz esetben jönnek a szabályok, a látogatási rend, a mit tegyek a tejjel (fejjem? úgyse adják a babának), kínzó napok – hetek, mikor nem láthatom, nem érinthetem, nem ölelhetem Őt, akit kiszakítottak a testemből. Félelem, sőt rettegés, időről időre összeomlás.

 Jó esetben Családbarát PIC! Mehetek éjjel – nappal, megérinthetem az inkubátorban az én gyámoltalan kicsikémet, apa is jöhet bármikor, együtt a család. Az orvosok, nővérek tájékoztatnak minden rezdülésről. Feladatom lesz. Fejni kell, kell a tej, mert a babám egyre többet igényel, napról – napra. Itt is hetek, hónapok telnek el, de másként. Feladattal, tevékenységgel. Fontos része leszek az ápoló személyzetnek. Gondoskodhatok az én testemből kiszakadt kicsikémről. Elkezdjük megismerni egymást. Anya illatát, apa szőrös mellkasát. Összebújva szuszog a család. Apa vagy anya tartja a szondát, a baba reggelizik, vagy éppen ebédel. A nővérke pelenkáz, de anya keni a pici popóra a krémet. Fontos és szép pillanatok ezek.

 A Családbarát PIC-ről ki lehet kerülni egészségesen és nem csak a babának, hanem az egész családnak. Ha nagyon tudományos akarok lenni, akkor azt mondom, itt rendszerszemléletben gondolkodnak. A koraszülött baba egy rendszernek a része. És nem elég csak az egy résszel foglalkozni ahhoz, hogy egészséges családot, közösséget kapjunk, az egészet egyben kell látnunk. Ők látják.

Nekik köszönhetem, hogy olyan ép lelkülettel „vészeltem át” a koraszülés traumáját, ami ma lehetővé teszi, hogy továbbra is segítőként dolgozzak, nem fásultam be, nem égtem ki, nem veszett el az emberiségbe vetett hitem.  Hát ezt tudják ők. 
 

                                                                                          Apa

Xénia

Nagyon szerencsés vagyok, mert a nőgyógyászom időben felmérte a veszélyt, és neki köszönhetően a mentő az MH ÁEK-be vitt. A szülőszoba intenzíven egy orvosokból álló team várt, már ott odajött hozzám egy PIC-es orvosnő, nagyon kedves volt, igyekezett megnyugtatni és tájékoztatott arról, hogy mi vár ránk. A szülést követően 1 órán belül – vasárnapi nap hajnalán - a férjem már bemehetett a PIC-re, ott állhatott az inkubátor mellett, suttogott a fiúknak, beszélhetett hozzájuk. A műtétet követően reggel az intenzív osztályról kerekesszékkel engem is letolt, és már meg is simogathattuk őket, benyúlhattunk az inkubátorba. Még az intenzív osztályon odajött hozzám egy nővér, segített fejnem, megmutatta mit hogyan kell és elmagyarázta, miért fontos 2,5-3 óránként fejnem. Ennek köszönhetem, hogy 8 hónapja a mai napig is még szoptatok. Ezt követően 0-24 órában bármikor bemehettünk a PIC-re, napi 2*2 órát kenguruzhattunk, és mivel ikreink vannak, az egyik baba délelőtt rajtam, délután cseréltünk és a férjemen volt. Annak ellenére, hogy nehézségekkel tüzdelt 1,5 hónapot kellett ott eltöltenünk, mégis boldogan és jó szívvel emlékszünk az ott töltött időre, és mindenkinek nagyon hálásak vagyunk a lelkiismeretességért, kedvességért, az erőn felül nyújtott gondoskodásért.

Ezek a képek magukért beszélnek! Nem is értem minek ide sz0veg? Nézzétek ezeket a szülői mosolyokat és azokat az apró kezeket!