Menjek/Maradjak - A mosoly

Reggel 6h. Az ÉN pillanataim egyike. Még csendes a ház, még nem ébrednek a "vadak" regelire éhezve iskolába vonulás előtt. Ezek azok a percek, amikor a kávésbögrébe éppen nem belefulladva görgetem a kurzort, hogy valami információ jusson az agyamba a ház 4 falán túlról. 

Nyitom, érdekes, olvasom. Figyelem az órát, még van 10 percem, nézzük az Origót. Hatalmas kép, három srác, új doksifilm a külföldre szakadtakról. Érdekel, hiszen én is érintett vagyok, még ha közöttük is "kívülállónak" számítok. Pár napja olvastam a kritikát, de itt az készítő nyilatozik.. Ok, lássunk neki, még 9 percbe belefér. Olvasom, és olyan ismerős a név. Újra olvasom, igen, megtalálom az utalást amit kerestem. A név nagyon ismerős, lássuk, van-e a cikkben kép róla, de már vészesen fogy az időm. Edut kelteni kell, mindjárt itt az iskola busz. Első kép, nem az igazi, második, hát a franc se tudja, én is öregedtem azóta 15 évet, akkor biztos Ő is. És a harmadik kép, egy homályos arc, de ott a mosoly. Megvagy. Igen én Téged ismerlek. Te is közöttük voltál, aközött a sok száz fiú-lány között, akivel összehozott a sors. 

Akkor 15-20 évvel ezelőtt Magyarország még nem volt az EU tagja, még csak vízummal lehetett nemhogy dolgozni, de a legtöbb országba egyáltalán beutazni, lásd az Egyesült Államok. Abban az időszakban két lehetőség volt a külföldi munkavállalásra. Vagy kőgazdag szülőkkel rendelkeztél, akik kifizették a külföldi tanulmányaidat, vagy elmentél melózni ami abban az időben 2 munkahelyre korlátozódott. Gyümölcsszedés vagy gyermekfelügyelet. Na én az utóbbiban dolgoztam, először mint au-pair, hiszen csak az tudta "eladni" ezt a munkát aki maga is csinálta, átélte, majd később mint külföldi közvetítő (azt hagyjuk, hogy melyik cégnél, nem volt sok, sőt, gyakorlatilag konkurencia nélkül melóztunk). 

Imádtam a munkámat, nagyon szerettem az embereket akikkel dolgoztam, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Akkoriban, ha valaki kijutott külföldre dolgozni, arra felnéztek, az egy kuriózum volt. Bátorság, kitartás kellett hozzá. De valamiért a jelentkezők többsége, azt gondolta, hogy gyerekre vigyázni annyi, mint berakom a TV elé, aztán majd ellesz a kölök. Meg a  felügyelője is.

Szűrővizsgákon vittük végig a jelentkezőket, hiszen a felelősség hatalmas volt a vállunkon. A fogadó család, az USA nagykövetség, és a jelentkező fiatal családja részéről is. Hiszen a program maga nagyon kecsegtető volt, repülőjegy, betegség és baleset biztosítás, egyetemi kredit, 130 dollár heti zsebpénz. A feladatom az volt, hogy pár óra alatt (pszihológia teszt, nyelvi teszt, gyermekfelügyelet) el kellett döntenem, hogy odaengedem-e ezt a  fiatalt az USA nagykövetség ablakához, ahol szinte biztosan kap J1-es vízumot (nagyon ritka volt a vízum elutasítás egy ennyire ellenőrzött programnál), és nem fog lelépni abban a pillanatban, hogy a lába földet ér New Yorkban. Biztosnak kellett lennem, hogy a jelentkező a legjobb tudása és teljes lelkiismerete szerint foglalkozik a rábízott gyerekekkel, és nem csak az egyetemi kreditek miatt választotta a kiutazást. 

Hú, nehéz meló volt, de ugye mondtam már hogy imádtam? És micsoda lányokat, fiúkat ismertem meg. 

Ma már ilyen segédfilmekkel segítik az RM (regional manager) munkáját. Ha nekem ilyenem lett volna 15 évvel ezelőtt.....Jaj nagyon elkalandoztam.

Az évek, ahogy teltek folyamatosan kaptam a visszajelzéseket a régi au-paireimtől. Ki, merre, hogyan jutott tovább az életben, mennyiben segítette a külföldön szerzett munkatapasztalat az életét. Akkoriban a többség még vissza akart jönni, hogy Magyarorszégon kamatoztassa a megszerzett tudást, hogy befejezzék az egyetemet, főiskolát, amit félbeszakítottak az áhított nyelvvizsga miatt (na ezen a téren szinte mindenki 100%-osan teljesített). De ahogy teltek az évek a tendencia elkezdett megfordulni, és már egyre kevesebben akartak hazajönni, és ugródeszkának használták a vízumukat és miután az lejárt, többet nem láttam őket, csak e-mailekben, majd IWIW és Facebook-on maradt meg a kapcsolat.

Visszatérve a ma reggelre, miután Edi beült az iskolabuszba, Emma lekerült a lovardába edzésre, és a bébi is meglett etetve, megkerestem a mosoly tuljadonosát. Hol máshol, ha nem fészbukon. És pár órára elfelejtettem a nyomoromat, hogy ami energiám volt és a munkámba raktam, azt most máshol kell "kamatoztatnom". Tódultak fel az emlékek, és megállíthatatlanul bearanyozták a délelőttömet.

A mosoly ezt írta nekem:

" figyelj, fura, de éppen azok közé tartozol, akik "elindítottak" a pályán. ezért mindig hálával gondolok rád. jó, hogy megtaláltál. nekem az az első amerikai trip iszonyú meghatározó volt az életemben, a mai napig."

PS: Ja és a "jószándékú" kommentelőnek a cikk alatt azt üzenem, hogy a "rendező úr"nak nem kellett repülőjegyet fizetni, fizette neki a fogadó családja, akinek a gyermekeire vigyázott :D Ja, hogy a "rendező úr"nak nem derogált szaros pelenkát cserélni, és leckét ellenőrizni, hogy megtanuljon tökéletesen angolul, és eljusson oda ahol most tart? Érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak más emberekre és azok sikereire Magyarországon. Én örülök neki, és mérhetetlenül büszke vagyok a "rendező úr"ra. 

http://nemharapaspenot.cafeblog.hu/2014/07/10/menjekmaradjak-a-mosoly-2/