A sérült gyermek és a "sérülékeny gyermekek"

Tudom nagyon elvagyok maradva. Ígértem szuperbiztos altatás technikát például, de a mindennapok történései és a rááadások, mint például állampolgársági vizsga (ez is megérne egy misét), a kezdődő úszótábor és annak előkészületei (mosás, vasalás, vásárlás), és végre tavasz van és jó idő a kerti munkák annyira lefoglaltak, hogy nemhogy írni, de még számítógép közelébe se nagyon tudtam jönni. Annyian panaszkodnak, hogy milyen nehéz elszakadniuk peldául a Facebook-tól. Én simán napokig felé sem nézek, mondjuk nekem soha nem voltak addiktív problémáim, én bármikor ott tudok hagyni dolgokat vagy embereket, akik nincsenek rám jó hatással, vagy nem szimpik. Na de ez egy másik történet. De kell is mostanában a kikapcsolódás, és amikor belül problémám van, én kikapcsolok, de mindent, és csak alapjáraton üzemelek. Ilyenkor jár az agyam, emésztek, elemzek, döntéseket hozok (lehet az egy függöny csere vagy hová ültessem a 16 cserep levendulát amihez jutányos áron jutottam hozzá, vagy ablakpucolás). Amúgy tiszta haszon a családnak, amikor marom magam belűlről, a hétvégén a mosó és szárítógép mellett, a sütő is egyfolytában üzemelt :D

Amin rágom magam éppen, az még egy janárban indult történet, de nem hagyott nyugodni. Még az Eglantine ügy kapcsán, a Les Maternelles című, extrém jó és színvonalas kismama műsorban mutattak be 3 olyan történetet, ahol különböző krízis helyzetbe került családok gyerkőceinek a viselkedését elemezte ki egy gyermekpszihológus az édesanyák közreműködésével.

Az első családban az édesapa halála után anyuka egyedül maradt 3 kislányával, akiktől, természetükből adódóan, azt várta, hogy 3 teljesen különböző módon fogják feldolgozni édesapjuk halálát. Teljes megdöbbenésére mind a három lány kitűnő tanuló lett, és állandóan azt figyelték, hogyan segíthetnék édesanyjukat. A legnagyobb "kislany" már 15 éves, és anyuka azt gondolta, hogy a serdülőkor nehézségei miatt, vele lesz a legtöbb problémája.

A második családban a 2 testvér közül a kisebbik leukémiás, és anyuka arra volt kiváncsi, hogy vajon normális-e ahogy a nagyobb testvér "éli tovább" az életét és tudomást sem akar venni kisebb testvére betegségéről. Állandóan jókedvű, bohóckodik, mindenkit, mindenhol nevettetni próbál, rengeteget csacsog, érdeklődő, jól tanuló kislány.

A harmadik családban egy 6 éves kislány tanítgatja a 7 éves nagy és nem mellesleg autista bátyját a betűkre, hogy mihamarabb vele mehessen iskolába, és ugyanazt az életet élje, mint ő, megmutathassa neki miylen az iskolai élet, mit csinál egész nap a suliban.

Ugye a felnőtt szív máris szorul ezektől a történetektől, és attól ahogyan ezek az anyukák beszélnek a helyzetükről, és a mindennapok jó és kevésbé sikeres pillanatairól. Nyilván mindegyik történetben a gyerekeimre ismertem, és szembejöttek velem a mindennapok, az Én mindennapjaim. Ahogy végignéztem a kisfilmeket, ráismertem a gyerekeimre. A legnagyobbra, aki 16 éves, akiben már tombolnak a hormonok de még nem is olyan régen még ő volt a tökéletes kislány. A jó tanuló anyának mindenben segítő jól nevelt kislányra És én milyen büszke voltam. És MEKKORA hülye! Hogy a fejemet tudnám verni a falba ielynkor. Miért nem láttam a fától az erdőt?

Egyszerűen leforrázott a pszihológus válasza, amit az anyukának adott. Anyuka mágis mit várt a lányoktól? Ez a 3 lány retteg, hogy őt is elveszíthetik, ezért mindent megtesznek, hogy tehermentesítsék ahogy csak lehet. 

Az anyuka összetört, ott a kamerák előtt. Sejtette, hogy a segítség mögött a teher megosztása áll, de azt nem, hogy a rettegés motiválja ezt a segítséget.

A bogár a fülemben már mocorog, de még mindíg csendre intem. 

Sejtettem, hogy a második anyuka kérdései és a pszihológus válaszai sem lesznek egyszerűek: a gyerek hárít, nem akar beszélni a problémákról, mert anyuka így is kétségbeesett, nem akar kérdezni, nem akarja még jobban elkeseríteni anyukáját. Ő csak mosolyt akar anyukája arcán. Ezért ha kell akkor is bohóckodik amikor nem kéne. Tökéletesen tisztában van vele, hogy el is veszítheti a testvérét de nem akar tudomást venni róla. 

 

És aztán a harmadik család, melynek helyzete a legközelebb áll a mi életünkhöz, feltette az i-re a pontot. A kislány, aki egyfolytában a testvére körül sürög forog, mint egy második anyuka. Neki a legrosszabb. Ennek a gyereknek már nincs saját élete, minden pillanata a testvére életéből áll. 6 évesen úgy viselkedik, mint egy felnőtt, és a pszihológus (mint ahogy ezt a többi gyermek esetén is tette) a lehető leghamarabb kezdődő terápiát javasol, hogy mielőbb ki kell zökkenteni ebből a helyzetből, mert nem csak segíti a testvérét, de sokkal rosszabb, hogy felelősnek is érzi magat a tesóért. Tehát ha bármi rossz történik ezzel a kisfiúval, például nem kerül be az iskolába, valószínűleg magát fogja hibáztatni, hogy nem foglalkozott eleget a bátyjával és nem tanított meg mindent ami az iskolába bejutáshoz szükséges lett volna. 

Mint ahogy azt meséltem még januárban az első trimeszter elemzésekor azonnal ugrottam a témára, és mivel ők is látták a műsort, mire én felvetettem már a program összeállt a project vezető fejében. Testvér programot indítani a lehető leghamarabb. Mivel Edi testvérei a legnagyobbak, ezért velük kezd a pszihológus. Megtörtént az első találkozó először velem, aztán a  lányokkal, anya jelenléte nélkül, aztán anyával. Most ezt emésztgetem. Már amennyit  pszihológus elmondott nekem. Emmával nem lesz gond, pár alkalom együtt színezés hármasban, és kibogozzuk a szálakat. Emma fél és hárít. Fél kérdezni, mert nem akar szomorúnak látni, és látja, ha Ediről van szó, az engem mindíg rosszul érint. Így ő inkább kerüli ezt a témát. Ő hisz benne, hogy egy reggel Edi úgy fog felébredni, mint ő. Normálisan, meggyógyulva, mert anya és apa mindent megtesz ezért....szóval lesz itt munka bőven.

Kis Chloe, na ő a kemény dió. Nem elég, hogy ő már nagy lány volt, amikor Edi született, és végig élte az elmúlt 8 évet, még mellette kamaszodik is. Hát vele nem lehet színezgetni, őt ki kell vezetni ebből a zűrzavarból.

Azt hittem én elég leszek. Ha elég szeretetet és odafigyelést adok nekik, és leveszem Kis Chloéról a terhet, hogy amikor mi már nem leszünk, a testvéreivel közösen oldják meg Edi életét, az elég. 

Hát sajnos nem az.

Ahogy a pszihológus magyarázta, van a sérült gyerek a családban, és mellette az egészséges "sérülékeny" gyerek(ek), akikkkel eddig nem foglalkozott senki, pedig sajnos hihetetlenül nehéz hátizsákot cipelve érkeznek meg a felnőttélet kapujába. Látva az eredményen a döbbenetemet és elkeseredésem megnyugtatott, hogy itt már baj nem lehet. Felmértem, hogy gond van, de ezen lehet változtatni, javítani. Nem féltem segítséget kérni, hiszen ezt egy anya nem tudja megoldani egyedül. Ezek a gyerekek pontosan azért mert imádják az anyjukat, és felnéznek rá, mert rengeteget megtesz és dolgozik a sérült gyerekkel és persze a családért, nem akarják a saját problémáikkal, érzéseikkel, esetleg diszkomfortjukkal zaklatni. A szülők gyakran "elhanyagolják"" az egészséges tesót, öntudatlanul sürgetik a fejlődésben, hiszen akkor az ép gyermekkel kevesebb a gond, így lesznek ezek a gyerekek, nagyon korán felnőttek.

Valaki, valamelyik nap ezt irta nálunk Korafórumon: - A koraszülöttség felülír mindent. Én erre azt válaszoltam: - Igen, de milyen áron?

Google a barátunk, nekem nem annyira, én ha keresek rajta valamit, az nem szokott jól elsűlni, találtam egy ilyet: http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-kerdesek__2231246-hogyan-noneknottek-fel-azok-akiknek-ertelmileg-fogyatekos-testveruk-van-milye

Tehát kertészkedem, ablakot pucolok, gardróbot szortírozok. Gondolkodom, és keresem a megoldást. Magamban, mert az irányt ezeknek a gyerekeknek én mutatom.

Spenót