Üzenet az AJTÓnak
Ma állsz utoljára az ajtó
előtt, ma végre, 14 hét utàn hazaviheted a kisbabàdat. Hogyan csinàltad
végig ezt a 14 hetet? Szertartások szerint élted az életed, és a félelem
dolgozott benned; ha változtatsz baj lesz.
Minden reggel ugyanabban az időpontban telefonáltam. Mennyi a súlya,
mi történt éjszaka. Hízott vagy fogyott, elvették vagy visszaadták az
oxigént. Minden nap vezettem az adatait a babanaplóban, minden áldott
nap készítettem egy fényképet amit azonnal előhivattam, és beragasztotam
arra a napra. Ha bármi történik, legyenek emlékeim.
Miután túlvoltam az első sokkon egy dologra tudtam csak gondolni.
Vissza akarom kapni a terhességemet. Nem voltam hajlandó elfogadni,
megemészteni. Magamat hibáztattam, és hiába probálta bárki
megmagyarázni, örüljek, hogy életben maradtam, én selejtesnek éreztem
magamat. Nem tudtam 9 hónapig hordani a fiam, miattam lett koraszülött,
csak néztem a lélegeztetőgépet, próbáltam arra gondolni, hogy ez nem az
én gyerekem, nem kötődök, nem szabad, nem érezhetek fájdalmat, ha
meghal.
Láthatatlan voltam a világ előtt, hiszen nem volt rámírva min megyek
keresztül. Úgy éreztem magam, mintha szaggatnák a szívemet, mintha
megszűntek volna a színek, mintha megállt volna a világ. Nem értettem,
az emberek hogyan beszélgethetnek, nevethetnek, járkálhatnak az utcán,
hát nem érzik ezt a fájdalmat? Nem értik, hogy nincs helye jókedvnek,
hogy mernek levegőt venni, élni, enni, létezni? Nekem minden pillanatban
emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt, hogy enni kell,
hogy aludni kell, hogy zuhanyozni kell, hogy ÉLNI kell, még ha ez ilyen
rettenetesen fájdalmas is.
Láthatatlan voltam a kórházban. Az orvosok, nővérek pár pillanatot
szánnak az anyára, van nekik más dolguk is, mint a megtört édesanya
lelkét ápolgassák. Féltem bemenni a kórházba, de abban a pillanatban,
hogy ki kellett jönnöm azon az AJTÓN, úgy éreztem, mintha ezer darabra
szaggatnák a szívem. Annak ellenére, hogy nem akartam kötődni, minden
alkalommal véstem az agyamba a képeket a fiamról. A rituálék este
folytatódtak, hordtam haza a szennyes takarókat benne a fiam illatával,
es mielőtt betettem volna a mosógépbe, csak szagoltam, hogy mindig
emlékezzek erre a babaszagra.
Minden nap, amikor beléptem az intenzív osztályra, csak a 23-as
inkubátort figyeltem. Kipakoltam a tiszta takarókat, a kis kötött
sapkákat, amikhez egy mandarin adta a modellt, odahúztam az inkubátorhoz
a műanyag széket, elővettem a mesekönyvet (Petit Nicolas), megfogtam a
kezét, és olvastam, olvastam, olvastam…
Orvosok jöttek, valamit mondtak, a kedvencem az „egy lépés előre,
kettő hátra” klisé volt, majd elmentek, otthagytak engem a széken, én
folytattam az olvasást. A látogatási idő 2 óra, de gyerekenként 20 perc.
Engem sosem küldtek ki 20 perc után, mivel nem néztem sem jobbra, sem
balra, nem érdekelt a többi baba, csak meséltem és meséltem, így békén
hagytak. Teltek a napok, hetek, és sorban jöttek a koraszülötteket
fenyegető szövődmények. Vérzés, fertőzés, agyvérzés, vérátömlesztés.
Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Minden baba lábán van egy
érzékelő, mint egy légzésfigyelő. Ez sokszor az elöregedés miatt már
rosszul mér, és elkezd veszettül sípolni, ha gond van. Sokszor hallottam
már előtte, nemcsak Titunál, más babáknál is. Nem estem kétségbe amikor
először megszólalt. Jött a nővér, kedvesen megrótta Titut, hogy ne
mocorogjon. Aztán kezdtem volna olvasni, de újra sípolt, és ez még
háromszor ismétlődött. És jött egy nővér, majd kettő, majd az orvos, én
csak lépegettem hátrafelé, és csak azt láttam, hogy egyre kékebb, vagy
szürkébb, hogy az egyik intubálja, a másik masszírozza a kis mellkasát,
és lépegettem tovabb hátra, és még többen lettek az inkubátor mellett
ahogy újraélesztették. Hátráltam kifelé, nyeltem a könnyeimet. Jött
velem a többi szülő is (hiszen ez előírás, ilyenkor mindenkit
kizavarnak), éreztem kezeket a vállamon, hallottam hangokat, amik hozzám
szólnak, de én úgy éreztem megfulladok odabent, ki kell jutnom innen,
ki a kórházból.
Egész délután nem csörgött a telefonom, tehát visszamentem az esti
látogatásra. Mentem a folyosón, éreztem, hogy összesúgnak a hátam
mögött. Nyeltem nagyokat, mert biztos voltam benne, hogy ők már tudják,
amit nekem most fognak bejelenteni.
Álltam az ajtó előtt, gondolkodtam, csengessek, vagy ne? Hátha valaki
kijön. Vajon meg lehet ezt úszni valahogy? Becsengettem, az ajtó
bezárult mögöttem. A szokásos kép fogadott, különböző műszerek,
különböző hangok, vegyszerszag. Félve az ablak felé néztem. Azóta sem
lépegettem olyan félve, szinte levegőt sem véve, mint akkor. Ott feküdt
az én picim, orr
ában a tubussal. Jött a nővér, megsímogatta a hátam, és annyit mondott: - Elfáradt! Ez normális! Megfogtam a kis kezét, ráborultam az inkubátorra, és zokogtam.
Teltek a hetek, es kezdett jobban lenni. Többször megpróbáltuk, hátha
sikerül segítség nélkül levegőt venni, de az O2 búrát vagy a
garatoxigént mindig visszakérte. Szépen hízogatott. Naponta adtam a
jelentést a férjnek a súlygyarapodásról, és ő közgazdász lévén,
diagrammokat csinált. Ilyen e-maileket kaptam tőle: – Látod, ha így
folytatja, akkor 7 héten belül eléri a 2kg-t (ez az álomhatár a
koraszülötteknél, amivel már haza lehet menni, de ahhoz jól kell lenni,
lásd önálló lélegzés).
Eltelt újabb 4 hét, már 8 hete vendégeskedtünk az intenzív osztályon.
Már jól volt, már csak hízni kellett, és megtanulni önállóan lélegezni.
Beléptem az ajtón, és megfagyott az ereimben a vér! Először nem
értettem! Titu elköltözött, már nem ő van a 23-as inkubátorban? Miért
van ott lélegeztetőgép? Hol a fiam? Néztem körbe, kerestem egy tekintet,
aki magyarázatot ad. De a szemekből csak sajnálkozás vagy bátorítás
érkezett. Rohantam az inkubátorhoz, ez Titu takarója, ez ott a fiam. De
miért van lélegeztetőgépen. És 100%-on? Az én idegeim ennyit bírtak, én
ezt tovább nem bírom csinálni! Szórakozik velem valaki? Mi törtent?
Valaki mondjon már valamit?
Rohanva érkezett az ügyeletes, de meg sem vártam az „egy lépés előre,
kettő hátra” mondandóját. Kimondtam, amit 8 hete tartogattam magamban: –
Kérem kapcsolja le a lélegeztetőgépet. Nem kínozhatom tovább! Nem fair,
nem tisztességes, ne kínozzák tovább, hagyják elmenni. Nem bírja a
megpróbáltatásokat, hagy menjen, nem lehetek önző. Ne szenvedjen tovább,
hagy menjen!
Az orvos közölte, hogy Ő ezt nem teheti meg. Neki MINDENT meg kell
tennie ezért a babáért, tehát nem kapcsol le semmit, menjek haza és
pihenjek.
Titu 2 hetet töltött lélegzetetőgépen, és ahogy vették el tőle a
segítséget (lélegeztőgép, C-PAP, garat o2, bura), egyre ügyesebben
vette az akadályokat. Egy tüdőgyulladás kellett a fiamnak, hogy
megtanuljon egyedül lélegezni. 2006. május 14-e volt életem legboldogabb
napja. Titu egyedül, önállóan, minden segítség nélkül lélegzett.
De természetesen a lélegeztetőgép és az O2 adagolás megtette romboló
hatását. Egyből ROP I-II stádiumba került a szeme, főleg a bal oldali
sérült, 2 lézeres műtéten átesett még ott bent az inkubátorban. Végre
kézbe vehettem, elkezdhettem etetni, sőt fürdetni is belógtam, mert a
nővérek megengedték (ez persze szigorúan tilos) de egyre nagyobb,
erősebb és pofásabb baba lett.
Reggel kinyitom a szemem, nyúlok a telefon után: – Jó reggelt! Meg szeretném kérdezni, hogy van a fiam? Mi történt éjszaka?
- Jó reggelt Anyuka! Haza kéne vinni ezt a kisfiút!
Azóta eltelt majdnem 8 év. Hogy miért írtam le a
történetünket? Sajnos tapasztalataim szerint, mint a KORE önkéntes
segítője, semmi nem változott a magyar egészségügyben a koraszülött
„anyák” ellátásában. A babákért eddig is és ezután is hősiesen küzdenek
az orvosok. De az anyák láthatatlanok maradtak. Lehet, hogy nekünk,
koraszülő anyáknak, jobb esetben nincs szükségünk hosszú távú ellátásra a
szülés után, de lelki támogatásra, információra annál inkább. Az elmúlt
8 évben lehetőségem nyílt betekinteniteni a francia koraszülött
ellátásba. Nem értem, hogy amíg szinte minden francia kórház niveau 3
osztályán alapellátás a kenguru módszer, az anyát használják élő
inkubátorként, addig Magyarországon tisztelet a kivétel PIC-eknek,
heteket, hónapokat kell várni egy anyának, hogy egyáltalán a kezébe
vehesse a kisbabáját. Rengeteg orvosi tanulmány bizonyítja a módszer
fontosságát és pozitív eredményeit, de a magyar inkubátorok mellett még
mindig nincsenek fotelágyak! Még mindig meghatározott látogatási idő
van, holott annak a babának még heteket, hónapokat kellene a hasunkban
töltenie. Anya és baba egy egységet jelent a francia koraszülött
ellátásban, és szerintem ez a magyar ellátásban is megvalósítható
lehetne, természetesnek kellene venni ezt az egységet. Szívszorító de
egyben felemelő látvány, ahogy az anyák alszanak, könyvet olvasnak,
együtt lélegeznek, egymást melegítik babáikkal. A szeparáció okozta
hospitalizálódást sokszor csak szakember segítségével lehet
helyreállítani, hiszen a kötődés a baba és az anya között a születés
utáni és az azt követő hetekben, legintimebb pillanatokban nem jöhetett
létre.
A koraszülött anya láthatatlan a gyermeke előtt, az
egészségügyi rendszerben, stigmatizált a társadalom által. És csak nyeli
a könnyeit. Ezért jött létre a KORE. A szükség hívta életre, ha most
éppen ott topogsz az AJTÓ előtt, vagy már otthon vagytok, de magadra
maradtál az aggodalmaiddal, gyere mi segítünk, csak katt: www.koraszulott.com. Mert NEM harap a spenót.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése