Korababa születik

Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilaló minden egyes porcikámat elérő, bénitó fájdalom  Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták és sajnos a jövőben is sokan gondolják  majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen !

Kepzeld el ! Állsz egy folyosón, ami este már kihalt. Vegyszer szag, csecsemő sírás, beszélgetések foszlányai, tipikus szülészeti díszlet. Kezedben egy pohár amiben az aznapi termést (anyatej) szorongatod.

Állsz az ajtó előtt, és felidézed, hogy jutottál oda. Az AJTÓ elé.

Ezek az én emlékeim a fiam születéséről !

Megvizsgál az orvos, es közli : - Hölgyem, szinte teljesen ki van tágulva. Nincsenek fájásai ?

- Doktor úr, amit én fájásnak ismerek, olyat nem tapasztaltam, de nem lennék itt, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben !

- Jó, tehát 2 lehetőség van ! Az egyik, hogy itt megszüli a babát, sajnos újszülött intenzív nincs a korházban, de Önt eltudjuk látni az itteni intenzíven, a babát egy mentő azonnal átszállítja egy másik kórhazba, neonatológiai intenzívre ! A másik, hogy most azonnal átszállítjuk a SOTE I.-re, és akkor mindkettőjüknek lesz intenzív ellátása, és a babának is jobb bent utazni, mint születés után még ezzel is sokkolni !

- Minek nekem intenzív ellátás ? Milyen szülés ? Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek, a fiam nem éli túl ! Ez lehetetlen ! Állítsa meg a szülést !

- Hölgyem, más terhes nők már eszméletlenek ezzel a vérnyomással. Nem tudom hogy csinálja hogy még magánál van, de a szülést már nem lehet megállítani. Ön sajnos nincs olyan állapotban, hogy eldöntse mi legyen a következő lépés, én akkor most rendelek egy rohammentőt, addig a szülésznő csinál Önnek egy vénát, és amennyire lehet csillapítjuk a vérnyomását, és lassítjuk az  összehúzódásokat, és azonnal kap a baba tüdőérlelőt !

Eltűnt, és 3 szülésznő egyszerre vetette rám magát ! Robbantak szét a vénáim egymás után.

Mire bekötötték a gyógyszereket, abban a pillanatban megérkeztek a mentősök. A mentő orvos valami hideget tett az arcomra, ami nagyon jól esett, úgy éreztem, mindjárt meggyulladok és nagyon megnyugtatóan beszélt :

- Hölgyem, tudom, hogy melege van, mert nagyon magas láza van ! Betakarom mert kint esik a hó, és nagyon fontos, hogy a következő 15 percben ne szülessen meg a baba. Az sem baj, ha tolófájásai lennének, akkor sincs baj. Akkor megszüljük a mentőben. De ha lehet, amennyire lehet, tartsa bent azt a babát!

Eddigre leértünk és ömlött az arcomba a hó amíg beemeltek a mentőbe !

Ekkor végre feltudtam hívni a férjem tlefonon Franciaorszagban.

- Szülök, nem tudják megállítani, bent vagyok a mentőben, gondolom hallod a szirénát ! Kiveszik a babát !

Itt leraktam a telefont mert a sirás kerülgetett, gyakorlatilag lélegezni nem tudtam a fájások erősségétől és a kétségbeeséstől ! Csak azt akartam, hogy legyen már vége ! És én konstatáltam magamban : Ennyi volt. Elveszítettem a fiamat, szegénykém ezt nem fogja túlélni.

Ha jól emlékszem a város összes olyan utcáján jártunk, ahol akkorák voltak a kátyúk, mint  a kráterek. Ekkor az ápoló és az orvos egyszerre emelték meg a hordágyat, és kérték, hogy nagyon szorítsam össze a lábam, nehogy egy ilyen bukkanónál véletlenül kinyomjam a gyereket !

A mentő orvos törölgette a könnyeket az arcomról, az ápoló folyamatosan a vérnyomásomat ellenőrizte és a fejét ingatta, egy « ez lehetetlen » arc kifejezéssel együtt.

Éppen megérkeztünk a kórházhoz, amikor a férjem döbbent, tehetetlen állapotban visszahívott útban a repülőtér felé. Szörnyű volt hallani a félelmet a hangjában, retteget, hogy elveszíthet minket es nincs melletünk.

Ismét az arcomon olvadtak a hópelyhek, kinyílt egy ajtó, és feltartott kezű, bemosakodott zöld alakokat láttam magam körül!

Annak ellenére, hogy szirénázott  a mentő, a mentő orvos és az ápoló a nyugalom megtestesítői voltak, és ez rám is jó hatással volt (na meg a vérnyomásomra).

Aztán bekerültem ebbe a kaptárba, ahol zajok voltak, különböző sípoló hangok, fájás vizsgáló, a hideg UH kenőcs a hasamon es egyszerre egy csomó ember nekem szegezett egy csomó kérdést : Allergia ? Mióta érzi magát rosszul ? Hányadik hétben van ? Hol vannak a papírjai ? Maga 0 negatív ? Van errol papírja ? Volt már altatva ? stb….

A fájdalomtól, a félelemtől minden önkontrollt elveszítve rájuk kiabáltam :

- Állj ! Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt ?

Mindenki ledermedt, döbbenten néztek egymásra, egy ilyen « ez a nő nem vágja, hogy gáz van » kifejezéssel.

-       Hölgyem, magának terhességi toxémiája van ! Nem tudjuk mi váltotta ki, a leletei alapján nincs előzmenye vagy erre utaló jele. De nagyon magas a vérnyomása és már magas láza van ! Minél hamarabb meg kell császároznunk ! A természetes szülés az Ön és ebből adódóan a baba kondíciói miatt elképzelhetetlen. A magzat még nem fordult be, keresztben fekszik, ezért ha megindulnának a tolófájások és becsúszik a baba a szülőcsatornába nagy baj lenne. Azonnal ki kell vennünk ! Az Ön és a magzat élete veszélyben van ! Itt irja alá !

Aláírtam, epidurál, és már csak dobálták rám a zöld lepedőket, és már csak a gépek hangjait  és az orvost hallottam :

- Az anya elete az elso !

Az anesztes orvos és a szülésznő folyamatosan beszéltek hozzám :

- Van már gyermeke ?

- Igen, egy kislány, 8 éves. És hogy fogom neki megmondani, hogy nincs már öcsije ? Láthatom, amikor kiveszik ? (gondolatban hozzátettem, mielőtt még meghalna ?)

- Attól függ, a kiemeléskor milyen állapotban van !

- Nem éli túl igaz ? Ugye nem hagyják szenvedni ?

- Ugyan Anyuka, higgye el a gyerekorvos mindent megtesz a kisfiúért ! Vannak csodák, és itt olyan sok baba születik ilyen körülmények között, és sokan túlélik, szinte károsodás nélkül : Csak bízzon a szerencsében és az orvosokban !

Szerencse !

Kiemelték a picit a hasamból, ahol még 13 hetet el kellett volna töltenie, belerakták egy zöld rongyba, láttam egy lila kis lábat és már vitték is újraéleszteni !

Eddig bírtam, eddig harcoltam a szervezetem ellen, hogy észnél maradjak, hogy tudjam mi történik, de nem sírt föl. Már nem volt miért harcolnom.

« Kis »baba és édesanya született. A baba megszületett, de egyedül, segítség (légzés és keringés támogatás) nélkül  képtelen lett volna életben maradni, egy édesanya született, aki nem érezte magát anyának. Csak ürességet érzett, kudarcot. Kudarcot vallott, mint Édesanya, hiszen nem tudta biztonságban kihordani a gyermekét. És aztán megtörtént az első találkozás, és az ismerkedés az AJTÓVAL.

A PIC ajtaja életem végéig kísérteni fog, féltem attól az ajtótól, mi vár rám az ajtó mögött. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt. Gondolatok az AJTÓ előtt :

Gondolat 1 : Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell ? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket ? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul ? Gyomor szorul, öklendezek.

Gondolat 2 : Vajon mit fogok látni amikor belépek és odanézek a megszokott helyre, a 23-as inkubátorhoz ? Oda van húzva a lélegeztetőgép ? Vagy csak a CPAP csövet látom bedugva, vagy teljesen elhomályosodva bura alatt van a Titu feje ?

Gondolat 3 : Vajon mi törtent ma ? Hízott vagy fogyott ? Etethető volt vagy sem ? Kapott vért vagy sem ? Van új gyógyszere és melyiket lehetett elhagyni ? Vajon eldugták ma előlem a lázlapot vagy belekukkanthatok ?

Gondolat 4 : Ki ma az ügyelet orvos ? Gyors pillantás a táblára, itt két variáció van. 1. Oh nem ! Ez az orvos soha nem mond semmit, és nem túl közlékeny amikor kérdéseket teszek fel ! 2. Hurrá, akkor ma ezt és ezt is megkérdezem, mert ő emberszámba vesz!

És még sorolhatnám a  Vajon meg meddig kell Titunak intenzív ellátás? Vajon mikor kerülünk hízlaldába? Vajon normális lesz a gyerekem ?

Tehát életemben először ott állok az AJTÓ előtt, még nem tudtam mi vár rám ! Megtanították a kötelző protokollt, lábzsák, köpeny maszk bemosakodás, nem nézed a többi babát.

Az orvos odavezet az inkubátorhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek nagyobbak. Békésen alszanak közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sipolnak, pittyegnek a képek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem a másikon az orvos. Próbáltam felkeszíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kell, mert érzem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj

- Mit tettem ? Jézusom, milyen pici ! Úristen milyen pici. Jól van, és mit kap, és mennyi a súlya…

- A pici a körülményekhez képest jól van. 1 óra múlva gondoltam, hogy extubáljuk, megnézzük.

- És mik az esélyei az életben maradásra ? (Ezek a kérdések az én számból jönnek ?)

- Ezt a következő 48 óra- 2 hét dönti el. Bármi megtörténhet, de én bízok a kisfiában. Ha úgy érzi sirnia kell, akkor azt az AJTÓN kívűl. A baba nem érzheti, hogy Ön bizonytalan, meg kell simogatnia, éreznie kell a kisfiúnak, hogy Ön itt van. Meséljen neki, volt egy másik francia babánk tavaly. Az anyukája folyamatosan mesélte neki a Micimackót. Hozhat kistakarót, hogy érezze az otthon illatát,zenélő játékot. A legfontosabb az anyatej, ahogy etethető lesz, azonnal elkezdi kapni.

Akkor még nem tudtuk milyen út áll előttünk, milyen veszélyek leselkednek a kisfiúnkra.