Ahogy megismerkedtunk....

Míly meglepő, engem a szerelem hozott ebbe az országba. Ne legyünk naivak, nem az ország, vagy táj, vagy nyelv iránti szerelem, hanem sokkal prózaibb az indok. A nagybetűs Pasi miatt hagytam el a hazám, a jól műküdő cégem, pici albérletem. Egy közös jövő reményében rúgtam fel kényelmes életemet, hogy lecseréljem az ismeretlenre.

A nyelv számomra nem volt újdonság. Valamiért már az átkosban is jól gondolták a szüleim, hogy az orosszal sokra nem fogom vinni az életben és az első adandó lehetőségnél már írattak is be a francia tagozatos osztályba. Eleinte még játékosan, majd az 5. osztálytól kőkeményen heti 6, majd az általanos vége felé már 7-8 órában izzasztott minket egy vérprofi tanár (akkor nem teljesen így neveztük a háta mögött).

Az felső tagozat évei alatt már az egész osztálynak volt levelező partnere és a 8. osztály végén meglátogathattuk őket (külön engedéllyel, valuta jeggyel, kiváltságosnak éreztük magunkat, hogy Ausztria felé elhagyhattuk a határt és egészen Svájcig, pontosan Bernig mehettünk vonattal, majd innen busszal Metz-ig.) Ezen a nyáron akár középfokú nyelvvizsgát is tehettem volna, de akkor már gyűlöltem a nyelvet, a vérprofi tanárnak köszönhetően és a középiskolában fellélegezve tanultam az angolt (akkor már nem csak az orosz volt, mint alternativa).

Teltek-múltak az évek, engem az angol érdekelt és szinte teljesen elfelejtettem használni a franciát. De kellett a továbbtanuláshoz még egy nyelv, így egyértelmű volt, hogy az elfeledett francia tudásomat kell leporolni és frissíteni. Akkoriban még irtó nehéz volt bébiszitterként elhelyezkedni Magyarországról, de mégis sikerült és lett egy tök helyes fogadó családom a belga-francia-luxemburgi határ mellett. Elintéztek minden hivatalos engedélyt és 10 hónapon keresztül én újra tanultam a franciát, miközben csemetéikre vigyáztam (bárányhimlőt kezelgettem, magyart tanítottam, saraztam a kölkökkel, szobatisztaságra neveltem őket stb.). És végül Belgiumban nyelvvizsgáztam, amit még a továbbtanuláshoz simán, de kesőbb itt Franciaországban már pechemre nem fogadtak el az állampolgárság kérelemnél, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ismét évek teltek el úgy, hogy a franciát nem használtam, de mint második anyanyelvet beszéltem az angolt, utaztam, dolgoztam és nevelgettem egyedül a kislányomat.

Hogy voltak-e jelek A Pasi érkezése előtt? Igen, így utólag már bizton állíthatom.
Ültem a Zurich-Budapest járaton egy 3 napos kimerítő tárgyalássorozat után, már éppen nyújtóztam volna el aludni, de az utolsó pillanatban megérkeztek a genfi késők és mellém huppant A Pasi. Tetszett is meg nem is, de a fáradtság erősebb volt, inkább az alvásra szavaztam. A Pasi nem zavartatta magát és annak ellenére, hogy láthatóan majd elájultam a fáradtságtól, elkezdett kérdéseket feltenni nekem franciául. Kértem, ha lehet, akkor angolul, mert értem én mit karattyol, de nem tudok válaszolni karatty nyelven. Válasszunk egy civilizáltabb nyelvet, mondjuk az angolt.
Ügyes volt, jól csinálta, már nem tudom hogyan, de másfél óra alatt kiszedte belőlem a telefonszámom, ismerte a cipőméretem és én is megtudtam egy s mást róla például, hogy hosszú hétvégére jött Budapestre a haverokkal bulizni. Magamban sok szerencsét kivántam a kétes hírű bárokhoz, ahol külföldieket húznak le, de aztán csak addig mondta a magáét, hogy megsajnáltam és felhívtam a figyelmét, milyen helyeket, szituációkat érdemes kerülni kis hazámban és mit érdemes megnézni 3 nap alatt, mik a kihagyhatatlan programok vagy éttermek. Gyosan elrepült az a másfél óra. Elköszöntünk a reptéren, én beültem a taximba, és másnap reggelre ez a kis közjáték már a múlté volt. Mármint számomra, mert reggel 10-kor mecsörrent a telefonom, és A Pasi szörnyű francia akcentussal angolul probált győzködni, hogy anyukájának, akinek 2 hét múlva szülinapja lesz, kellene ajándékot találnia, és ő biztos benne, hogy VELEM könnyebben rátalál erre az ajándékra.
Ki sem láttam a melóból, de imponált, hogy “nyomul” és még a vacsiba is belementem. 

Na,  nem ragozom tovább, ami számomra egy egyéjszakás kalandnak indult, átalakult egy romantikus tündérmesévé, egymást érték az e-mailek, a futárok hatalmas rózsacsokrokkal állítottak be, végigandalogtuk Párizst – tavasszal a leggyönyörűbb-, Londont – ízelítőt kapott, mit jelent számomra a Boxing Day kifejezés-, Prágát – hm, kicsit összeugrottam az idegenvezetővel, amikor Csehszlovakia történetében a szlovákokat nemes egyszerűséggel lemagyarozta-, kihagyhatatlan volt Amszterdam – Queens Day, ezt magyarázni kell?-, Bécs – Sissi palotájában és rózsakertjében én voltam a világ legboldogabb nője-, és hát persze Genfet és a Genfi-tó melletti pici francia szülővárosát (elnézést, a Genfi-tó valódi neve Lac Léman, ezt még Laurence Ferrari is elrontotta egyszer egy TF1 journalban (híradóban). Budapest ez alatt az idő alatt második otthonává vált, és lelkesen elkezdett magyarul tanulni (az évek során a lelkesedés alábbhagyott), és hozzánk invitált boldog-boldogtalant várost nézni, nyaralni, hogy megismertesse velük jövőbeni felesége hazáját, történelmét, konyhaművészetét stb.

Az egész kapcsolatunk olyan egyszerű, olyan magától értetődő volt. Az volt a “fura” benne, hogy minden olyan tökéletes, mint egy tündérmesében. Mi voltunk A Szerelmespár, áhítattal hallgatta mindenki a történetünket, és bár voltak kérdőjelek a jövővel kapcsolatban a fejünkben, az idő minden kérdést megválaszolt. Már nem emlékszem, mitől voltam szerelmesebb és szerelmesebb ebbe a férfibe, de soha olyan rajongással, olyan kedvesen senki nem udvarolt még nekem, mint Ő.

Hogy van-e különbség magyar és francia udvarlás között? Számomra zongorázni lehetett a különbséget, bár lehet, hogy csak engem került el a magyar lovag fehér lovon, (legtöbbjük BKV-val érkezett a randikra), de nem minősíteni szeretném a magyar férfiakat. Hogy 10 év után megmaradt-e ugyanezen lovagiassága? Remélem, nem lepek meg senkit, hogy a válasz: IGEN. (Persze ingassátok csak a fejeteket, kutyából nem lesz szalonna, a férfi az férfi, ő sem találja meg a szennyestartót a zoknijaival).

Múltak a hónapok, és eljutott a kapcsolatunk arra a szintre, amikor választani kellett, hogyan tovább. A távkapcsolat már nem jó, már nem elég, költözni kéne, együttélni, de ki tegye meg ezt a lépést? Az én munkámat lehet interneten intézni, az övét nem. Az én fizetésem fényévekre az övétől, tehát a mammutot sem én fogom letenni az asztalra vacsora gyanánt. A döntés megszületett, én és pici lányom költözünk, valahogy ismét jól csinálta, amit csinált, mert bár több gyemekről hallani sem akartam egyelőre, ő ott az Annecy tó partján, a fűzfa alatt már 4 gyerekes családot vizionált, és előre megtervezte az életünket.

Mint minden tündérmesében, a miénkben is jöttek a bonyodalmak, ármány és cselszövés, jó és gonosz boszorkányok, csodák és tragédiák. Ha kiváncsiak vagytok rá, mesélem tovább a történetünket.