A zenélő doboz
Aigues-Vertes, apró pici falu Genf mellett, 115 lakost számlál.
Pont ugyanolyan, mint a környék összes kis falva. A falu magasabban
fekvő részében gyönyörűen művelt, rendben tartott kert öleli körbe a
templomot, színes lakóházak sora , a Teázó, majd egy pici élelmiszerbolt
működik. Lejjebb egy kis étterem, a színház és a városháza helyezkedik
el. A temető? A paradicsom és a burgonya földek után található. Miért
különleges, és miért a szívem csücske? Mert minden egyes lakója enyhén
vagy halmozottan sérült. A Polgármestertől a péken keresztül a
postásig. A falu, mint létesítmény immáron 50 éve Bernex falu része.
Falu a faluban.
Félelemmel és elszörnyedve olvasom és hallgatom szülőtársaim történeteit a kibontakozóban levő, (keresem a szavakat, de nehéz erről beszélni, még nehezebb írni) kirekesztő magyar törvényhozásról, jogszabályokról, a sérült gyermekek szegregálásáról.
Eldöntöttem, igenis megmutatom ennek a nagyon széleskörű olvasótábornak, hogy létezik megfelelő "másság - kezelés", létezik olyan hely, ahol a sérült embereket nem kirekesztve, hanem a társadalom részeként, de saját önállóságot adva nekik élnek, dolgoznak, szórakoznak, TELJES ÉLETET élve.
8:25 A falu lakói számára az élet lassan indul. Elkezdenek szállingózni a közösségi ház felé. Senki nem akar lekésni a falugyűlésről. Jerome, az ács, egy elemláámpával játszva, megállítja az összeslakót és biztosít mindenkit arról, hogy ő márpedig nem megy a gyűlésre. De természetesen pár perc múlva már ő is ott ül a 115 fős közösség soraiban. A szokásos hétkezdő ülésén vagyunk, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy kiosszák a heti "feladatokat. Majd ezt követően a falu lakói elmesélik mivel töltéttek a hétvégéjüket, mit láttak, hallottak, mesélnek, véleményt nyilvánítanak. Az egyik fiatal srác, egy fényképsorozat segítségével megmutatja, hogy az édesanyjával töltötte a hétvégét La Praille-ban, és még egy érmet is nyert a petanque versenyen.
"Én már mosni apám autó, egy fehér Mercedes," magyarázza Marius.
Nekünk apróságnak, felesleges "meeting"nek tűnhet, de pont ugyanazt teszik, amit mi "normális emberek" minden hétfőn reggel a munkahelyükön. Pletyiznek, elmesélik a hétvége történéseit. Vannak a falunak olyan lakói, akiknél kifejezetten bravúrnak számít, hogy nyilvánosság előtt beszélnek.
9:15 Ahogy a találkozó véget ért, mindenki elindul a dolgára, az iskolába, műhelybe vagy épp az edzőterembe. Robertonak Rebeccának, Michelnek és Jeromenak matematika órája lesz. Idén a 100-as számkört, a súly és hossz mértékegységeket tanulják. Bettina, a tanáruk, kioszt mindenkink egy vonalzót és egy körzőt. Indul a tanulás.
Eközben Laurence, a postás (aki autista és már igen igen közeledik a nyugdíjkorhatárhoz) fiatalabb, szintén autista váltótársát tanítja be a feladatokra, hiszen pár héten belül átadja neki a munkáját.
10:00 Ez a szünet ideje. A falulakók nagyon pontos napirend szerint élnek, hiszen nehezen alkalmazkodnak a váratlan eseményekhez és szituációkhoz. Valérie és Silvana elmesélik, hogyan érezték magukat az állatkertben, mi mindent láttak. Majd ezt követően Valérie begyűjti a farmról a tojásokat, hogy süteményt süssenek a pékség számára. Előtte az UNICEF-nél "dolgozott" képeslapokat, gyertyákat készített, most süteményeket süt délelőtt, délután pedig a gazdaságban segédkezik, és nagyon élvezi a munkát.
11:00 Bekukkantunk a textil műhelybe, ahol javában zajlik a munka. Itt Celine arról mesél, majdnem sírva, hogy amikor a múltkor felszállt a buszra, egy hölgy nagyon "csúnyán" rámutatott, és azt mondta, az unokájának: "Látod így néz ki egy fogyatékos."
12:00 Ebédidő és egy kis pihenés után ...
13.30 Irány a gazdaság. Gyönyörű épületek mellett elhaladva, szőlőskert, hatalmas melegházak mellett sétálunk el a lovarda irányába. Itt vár már minket Bichette, a pici póni, gazdájával Karennel. Karen pszichológus, és heti 1 alkalommal minden hétfő délután lovasterápiát tart Edunak napsütésben, esőben, hóban, fagyban, kánikulában. Eduárd köszön, megöleli megpuszilja barátját, majd szépen megtisztítja a póniját, majd együtt felnyergelik Karennel és indul a móka. Ahogy a paci lépeget, úgy mozog Edi csipője. Mintha járna magától. 18 hónapos kora óta Bichette az egyik legjobb barátja. Miközben járjuk az erdőt, keresztül gázolunk (Anya gumicsizmában, futóbabakocsival maga előtt Emma babával, majd ahogy egyre nagyobb lett a saját pici lábán, mostanában már a saját kis póniján tandemben együtt Edivel), Edi elmeséli Karennek mi történt az oviban, aztán iskolában, vagy épp a hétvégén. Karen kérdez, Edi válaszol, közben integetünk, beszélgetünk a lakókkal akik almát szüretelnek, vagy gyomlálnak, vagy állatot etetnek. Malacokat símogatunk, tehenet fejünk és tyúkokat etetünk. Gyorsan megy ám az idő hétfő délután. Nagyon gyorsan, amikor az ember jól érzi magát.
És én minden hétfő délután megnyugszom. Mert tudom, hogy van hová, van irány, van jövő, Neki. Nemcsak a másik háromnak, hanem a halmozottan sérültnek is. Ez a hely olyan nekem, mint amikor kislány voltam, és kinyitottam a zenélő dobozomat, amiben egy balett táncos forgott. Ugyanazt a nyugalmat érzem amikor belépek a falu kapuján, mint amikor kinyitottam a zenélő dobozomat.
Lehet utánuk csinálni, példát venni róla. Nem kirekeszteni, és eltűntetni a fogyatékkal élőket, hanem integrálni a mindennapokba.
A TF1 csinált egy nagyszerű riportot, hogy bemmutassa ezt a csodálatos falucskát. Még ha nem is beszélsz franciául, kukkants bele, nézd meg a lakóházakat, a kávézót, gazdaságot és legfőképp ismerd meg a lakókat. Rendes, kedves emberek, nem marslakók, és ami a magyar törvényhozás felé ebben a pillanatban a legfontosabb üzenet: adófizető állampolgárok! Nem eltartandó népség!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése